Amikor valaki nekilát a kéktúrának, még nem tudhatja, pontosan mikor ér a másfél millió lépés végére. Amiben biztos lehet, az viszont a sok jó élmény, ami minden szúnyogcsípésért, bőrig ázásért és vízhólyagért kárpótolja majd.

Bemész a Tengerszembe, megveszed a füzetedet, megtervezitek az első utat, bepakolsz a hátizsákba, rájössz, hogy ez így túl nehéz lesz, úgyhogy kipakolod a felét. Aztán bármelyik szakaszon is kezded, az első pecsét megpecsételi a sorsodat is. Ekkor már tudod, hogy innentől nincs megállás, ez egy küldetés lesz.

Nem azért nagy szó kéktúrázónak lenni, mert brutális szintkülönbségeket leküzdve óriási magasságokba kapaszkodsz fel. Még csak nem is azért, mert kötelező lenne egyszerre végigtolni a több mint ezer kilométert, sőt, simán megcsinálhatod akár több év alatt is. Azért olyan kiváltságos ez, mert annyira változatos erdőkön, mezőkön és falvakon kell keresztülmenned, hogy garantáltan megismered az országnak azon részeit is, ahova egyébként lehet, hogy eszedbe sem jutna elindulni. Pedig legtöbbször olyan kevésbé populáris, de igazán különleges látnivalókat rejtenek ezek a helyszínek, amikért érdemes megmozdulni. Már a helyiek életstílusa is annyira eltérő az ország különböző pontjain, hogy néha úgy érzi az ember, nem is Magyarországon jár.

Így volt ez velem is, amikor túránk kiindulópontjához, Boldogkőváraljához közeledtünk. Bevallom őszintén, hogy míg a Dunántúlt sokszor bejártam már, az ország észak-keleti része nálam eddig teljesen kimaradt.

Boldogkőváralján leszállva a buszról máris megismerkedtem az első táblával, majd a Boldogkői várhoz vezető rövid séta alatt vagy ötször öltöztem át, mire rájöttem, hogy a néha esős-szeles, néha viszont fülledt meleg időhöz nem lehet jól öltözködni. A várat hivatalosan most csak hétvégente lehet látogatni. Hivatalosan. A Boldogkői vár tényleg extrán különleges a keskeny hegygerincen húzódó nyúlványával.

Ezt az Oroszlánszikla nevű részt – mint később megtudtam -  a helyiek régen csollóként emlegették, és akkoriban a gyerekek gyakran játszottak itt, mikor még semmiféle korlát nem védte őket. A tatárjárást követően épült vár lerombolása után sokáig érintetlenül figyelte a Hernád völgyét. A helyreállítás végül csak 2003-ban történt meg, azóta viszont csodaszép kilátással, különleges felépítésével és több érdekes kiállítással várja az „ostromlókat”. Igaz, lent is elhelyeztek egy pecsétet, mégis kötelességemnek éreztem, hogy az elsőt a gyűjteményből egy ilyen csodálatos helyen végezzem el, így a várlátogatás nem maradhatott el. Az első pecsételésnél elindul az emberben a „szerezd meg hát mind” érzés. Tovább is indultunk hamar az utunkon. A Három-hegyi-legelőnél terveztük megejteni az aznapi ebédünket, ami így is lett volna, ha nem állják utunkat a legelésző szarvasmarhák, akik éppen a kiépített pihenőhely körül gondolkodtak az élet nagy dolgain. Igaz, nagy állatbarát révén nagyon örültem a közelségüknek, de a bikák már kevésbé szerették volna, ha társulunk, így végül egy kis kerülőt téve, egy farakásnál pótoltuk a kalóriát.

Aznap irtó aranyos falvakon keresztül vezetett az utunk. Felfigyeltünk rá, hogy a legtöbb háznál az utcafronti ablakok között keresztet helyeztek el, de a ház előtt levő nagy kereszt sem volt ritka.

Mogyoróska éppen olyan kedves kis hely, mint a neve, mókusos címerekkel, tornácos házakkal, szép környezettel. Arkán lépten-nyomon cserép-pajtikba botlottunk, így végül nem is tudtam elmenni egy velük készült fotó nélkül.

Nyomós kútból sem volt hiány, de a legtöbb udvaron állt egy saját kerekes kút is. Igaz, napközben az idő túrázáshoz kellemes volt, mire első napi célpontunkhoz értünk, ismét esett az eső, és a szél sem kímélt minket. Miután megnéztük a szintén felújítás alatt álló Regéci várat is, elfoglaltuk a szállásunkat. Két várral és kezdésként éppen elég kilométerrel gazdagabban végül olyan korán nyugovóra tértünk, amire valószínűleg az elmúlt húsz évben nem volt példa.

Másnap reggel vált először világossá, hogy ezekben a falvakban tényleg megállt az élet. Miután egy kis segítséggel megtaláltam a környéken levő egyetlen kisboltot, ami a várat jelképező látogatóközpontban van, választhattam, hogy az aznapi túrához chipsből, kekszből vagy ropiból viszem be a szükséges kalóriát. Merthogy pékáru az bizony nincsen szombaton. Csak bizonyos napokon lehet ilyesféléhez jutni, akkor is érdemes előre jelezni az igényt, hiszen általában pontosan ki van számolva, hogy kinek mennyi kenyérre van szüksége a faluban. Saját naivitásomat és nagyvárosiságomat (ha létezik ilyen szó) felismerve természetesen csak egy mosoly íródott az arcomra, és boldogan távoztam a túraindító kakaómmal. Már a bakancsba lépéskor éreztem, amit korábban is sejtettem, rossz ötlet volt váltócipő nélkül elindulni, de „a következő túrára nem elfelejteni” jegyzetbe feljegyezve a többi mellé, végül kisebb fájdalmakkal, de motiválva nekiláttunk az aznapra tervezett 28 km-nek.

Igazi őszi idő kísért végig minket, de valamiért ez még jól is állt az itteni környezetnek. Van egy furcsa hangulata a zempléni tájnak. Egyszerre komor és vidám. Összességében kicsit olyan, mintha egy misztikus, titokzatos mesebeli erdőben járnánk. A sárban való csúszkálás inkább mókás volt, főleg, ahogy közben a békák ugráltak be előlünk a pocsolyákba.

Ha egy dolgot kellene kiemelnem, ami mindenképpen rossz élmény volt a három nap során, az egyértelműen a szúnyoghelyzet. A rengeteg óriásgomba és varázslatos mohás terep fotózását ki is hagytuk sokszor, hiszen megállni erdőn belül szinte öngyilkosság lett volna. Végül kissé bicegve, megfáradva, de odaértünk második napi szállásunkhoz. Kijelenthetem, hogy olyan falvakban jártunk ezen a hétvégén, amikről még sosem hallottam azelőtt. A Makkoshotyka nevet mantráztam egész nap, nemcsak azért, mert ez volt az aznapi célpontunk, hanem azért is, hogy végre megtanuljam kimondani. :) 

Makkoshotykán mindenki nagyon kedves volt. Vilma néni, a szállásadónk már délután hívott minket, hogy mikorra készítheti el a vacsorát. A leghosszabb napunk végén igazán jól esett a főztje, amit persze megelőzött a belépő pálinka. Vacsi után már csak némi tyúkkergetésre és cicasimogatásra jutott erőnk. Másnap a reggeli közben viszont mindent megtudtunk Vilma néniről és tulajdonképpen az egész faluról. Igazán autentikus szállás volt ez. A Magyar népmesék dallamát játszó, gyümölcsöt és zöldséget áruló kiskocsi megérkezett, mi pedig távoztunk és nekiláttunk az utolsó etapnak.

Napsütés, napraforgómező, út melletti kamillák és kezdésként egy csodaszép vadvirágos rét fogadott minket. Ezután jött a fekete leves, azaz a hatalmas szúnyogfelhők, amik talán ezen a szakaszon mentek túl leginkább a tűréshatárunkon. Hiába minden riasztó spray, hosszú ruha, gyors menetelés, kézzel hadonászás, így is jópár szúnyogcsípéssel gazdagodtunk. Volt, hogy három órán keresztül meneteltünk egymás mellett úgy, hogy egy szó sem hagyta el a szánkat. Na jó, időnként egy pici káromkodás azért befigyelt.

Az utolsó pecsételős pontnál, a Nagy-nyugodónál mérgemben már nem csak magamra fújtam az Offot, hanem körém mindenhova a levegőbe is, de aztán ezzel el is engedtem a bosszankodást. Innen már csak Sátoraljaújhelyre kellett begyalogolnunk.

A vonaton hazafelé a jutalom jégkrém után, a füzetet lapozgatva már a következő utakat terveztem fejben, és azon gondolkoztam, hogy nem véletlen, hogy annyi kéktúrázó írja le az élményeit egy-egy szakasz teljesítése után, hiszen minden rész egy kicsit más kalandot, eltérő tájat vagy váratlan akadályt rejt magában. Ezúton is szeretném megköszönni túratársamnak és egyben kolléganőmnek, Annának, hogy végigvezetett az első utamon. Ha ő nem lett volna, valószínűleg minden második elágazásnál eltévedtem volna.

További képekért és kalandokért keresd fel facebook vagy instagram oldalunkat!